Nehéz

Most jöttem rá, hogy nagyon nehéz munkát vállaltam fel. Jó lett volna, ha valaki tavaly májusban azt mondja, te hülye ne  gondolkozz ezen. Én sem gondoltam végig, mivel jár egy olyan osztály vezetése, ahol majdnem minden gyerekkel probléma van. De ma rájöttem valamire. Hat évig 6-10 éves gyerekek között voltam, és természetessé vált, hogy mindig nagyon figyelnem kellett rájuk. Mikor középiskolába jöttem, nem mondta seni, hogy itt már önállóbbak, nem kell anyáskodni senki felett. Ez lett a vesztem. Csak gyűltek a butaságok, amit a kölkök elkövettek, én meg mindig meg akartam védeni őket. Mostmár tudom, hogy nem szabad. Van nekik anyjuk és apjuk – vagy valami hasonló – majd ők foglalkoznak velük. Ha nem, akkor az sem az én problémám. Ma elegem lett az anyáskodásból. Sok szülő nem érti meg, miért nem tudok elszámolni a gyermekük minden, iskolában töltött percéről.  Nem értik meg, miért mondok én mást a történtekről, mint az ő aranyos gyermekük. Nem értik meg, hogy én csak tanítani és irányítani tudom az ő 15-16… éves gyermeküket, nevelni már nem, mert azt nekik kellett volna évekkel ezelőtt, és nem akkor, amikor a gyerek részegen jön fel az iskolába. Sokat hallani arról, hogy bántalmazzák a pedagógusokat, de ezekből az ügyekből vagy nem lesz ügy, vagy nem hallunk a fejleményekről semmit, mert – gondolom én – nem a pedagógus kerül ki győztesen. De miért is nem? Miért kell eltűrni nap mint nap a megaláztatásokat? Miért kell mindig igazat adni egy olyan kölyöknek, aki a saját anyját is átveri? Teljesen megértem azokat a pedagógusokat, akik mostanában azon kezdtek gondolkodni, hogy más pályát keresnek. Én is gondolkoztam, gondolkozom ezen, habár tudom, nagyon nehezen tudnék mást csinálni. Mindig mondom azoknak, akik csodálkoznak azon, hogy tudom mosolyogva lekezelni a dolgokat, hogy mazohista vagyok.  Mindenki mazohista, aki arra áldozza az életét, hogy mások gyerekeit tanítsa, nevelje, vagy éppen vesződjön velük, ahelyett, hogy a sajátjaival foglalkozzon.

Meg kell tanulnunk lazítani…